Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a nehagyd.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
+36-80-20-55-20
Kiszolgáltatottság naplók

Bűncselekményre kényszerítés - egy fiatal fiú története

Mióta az eszemet tudom, csórók vagyunk. A szüleim egyszerű emberek, kétkezi munkások, de sajnos többet voltak munka nélkül, mint munkaviszonyban. Mondhatni, anyámék és a munka nem jött ki túl jól egymással. Aztán emiatt volt egy kis különbség köztem és a korombeliek között. Anyagi különbség.

Tudod, nem voltunk ugyanazon a szinten. Az osztálytársaim a legújabb, legmenőbb cuccokkal villogtak a nagyszünetben minden egyesnap. Egyszerre utáltam és csodáltam őket. Elég nyomasztó érzés volt. Sehogy sem tudtam a nyomukba érni a menő cuccokkal, akárhogy is próbálkoztam. Olcsóbb hamisítványokat azért beszereztem. Aluljárókban, eldugott üzletekben keresgéltem, hátha akad valami jó fogás, ami legalább menőnek tűnik, de nem drága. Egyik nap megállt mellettem egy 40 körüli figura a telefonbolt előtt. Kb. két fejjel volt magasabb nálam. Na, gondoltam, nekem nem hiányzik a balhé, tiplizek. Aztán megszólalt. Milyen vagányul néznek ki, ugye? Én tudok fele ennyiért egy ugyanilyet adni neked. Először el akartam küldeni a francba. Aztán meggondoltam magam. Végülis, mi a különbség a bolti hamisítványok és az ő hamisítványa között. Még szép, hogy semmi. Elkezdtünk beszélgetni. Igazából a felét se tudnám kifizetni, szóval ez vakvágány lesz, tudtam. Azt mondta, akkor nem kér érte pénzt. Csak egy szívességet. Azonnal elutasítottam. Hazamentem. A szüleim nem voltak otthon, biztos valamelyik kocsmában vannak, ahogy szokták, gondoltam. Egész este azon kattogtam, hogy mi legyen. Megérdemlem, hogy kicsit jobb legyen. Megérdemlem, hogy nekem is legyen valami értékem, hogy az osztálytársaim valamire is tartsanak, hogy ne érezzem magam egyedül!

 

Döntöttem. Másnap megkerestem a fószert, hogy mégis mi lenne az a szívesség, amit a telefonért vár. Kiderült, hogy a kis szívesség csupán egy kis lopás lett volna. A túlsó boltba kellett volna bemenni. Ami történetesen egy ékszerbolt. De azt mondta segít. Ő beszélget a tulajjal, nekem csak a zsebembe kell rakni néhány ékszert. Ráadásul kamera sincs. Azt mondta, nulla az esélye annak, hogy lebukunk. Belementem.

 

Nem kaptak rajta. Minden úgy történt, ahogy a férfi korábban elmondta. Odaadtam a méregdrága holmit. Már nála volt a legújabb modell, gyári csomagolásában, bontatlanul. Átvettem tőle. Aztán közöltem vele, hogy itt a vége. Ráütött a hátamra. Azt mondta, hogy mi egy szuper csapat vagyunk és, hogy nekünk most már együtt kell dolgoznunk. Gondolkoztam. Ez tényleg sikerült, lehet ezután sem lenne gond. De mi van, ha lecsuknak. Azt nem akarom. Annál minden csak jobb lehet. Annál már otthon is jobb. Sarkon fordultam, mire ő megragadta a kezem és a telefonján mutatott egy videót… Az ékszerüzlet kamerája mutatta, ahogy lopok. Teljesen elsötétült minden. Becsapott és most a felvétellel zsarol. Tudja, hol lakom. Tudja, melyik iskolába járok és kik a szüleim.

Napokig nem tudtam kiverni a fejemből ezt a mondatot. Teljesen sakkban tartott. Amilyen hülye még a rendőrségnek is beköp. Nem tehettem semmit. Azt kellett csinálnom, amit mond. Különben vége mindennek.

 

Ennek két hónapja. Azóta rendszeresen kell kisebb-nagyobb szívességeket tennem. Majdnem minden nap keres. És nem telefonon. Ott vár az iskola előtt, a lakásunknál. Fogalmam sincs, mikor lesz ennek vége. Néha örülnék, ha rajtakapnának. Most már lehet a börtön is jobb lenne. De akkor mi lesz a szüleimmel. Ki tudna egyáltalán segíteni?

 

Vissza