+36-80-20-55-20
Kiszolgáltatottság naplók

Kiszolgáltatottság-napló Családos anyuka

A gyermekeim jelentették az életemben az egyetlen boldogságot. Értük éltem. Minden nap hálát adtam az égnek, hogy három egészséges gyerekkel áldott meg a sors. Persze ez nehézségekkel is járt. Nem is kevéssel.

Mióta elváltam az apjuktól, attól az iszákos hazudozótól, az egész háztartás és a gyereknevelés rám maradt. Anyám persze segített, ahol tudott. De még így is egy rohanás volt az élet.

Állandó, fix munkaidős állást nem tudtam vállalni. Hiszen akkor ki hozná el Krisztit a bölcsődéből? Ki vásárolna be hétvégére? Ki kísérné ki a lányomat a buszmegállóhoz? Egyszerűen nem ment. Emiatt abból a kis pénzből is egyre nehezebben jöttünk ki, amit az alkalmi munkákért kaptam. A gyerekeknek új ruha kellett, és éhen sem akartunk halni. A közelgő iskolakezdésről nem is beszélve. Az áramot sokszor épp hogy nem kapcsolták le. Arra meg gondolni se mertem, hogy esetleg magamra is költsek.

Egyik délután épp hazafelé tartottam, pont szálltam le a buszról. Egyik kezemben három szatyor, másik kezemben a kisfiam keze, nyakamban táska. Egy korombeli pasi lépett oda mosolyogva. Megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Elsőre nem is tudtam mit mondani, teljesen meglepett. Megbíztam benne, normális embernek tűnt, én pedig láthatóan nem voltam a helyzet magaslatán. Elvette a három szatyrot. Végig arra gondoltam, mi lesz, ha elfut velük. De nem futott. Séta közben beszélgetni kezdtünk. Péternek hívták, elmondása szerint nemrég költözött a faluba. Van egy vállalkozása, amit innen irányít, közben meg szeret új emberekkel megismerkedni. Szimpatikus volt.

Amikor hazaértünk elköszönt, megsimogatta a kisfiamat, és elindult visszafelé. Ezt követően szinte minden nap találkoztunk a buszmegállóban. Nagyon előzékeny volt, mindig segített cipelni a csomagokat, ha pedig épp nem volt nálam semmi, akkor elkísért hazáig, közben pedig beszélgettünk. Ha volt olyan nap, hogy nem láttuk, a gyerekek mindig kérdezték: „Anya, hol van Péter bácsi?”

Telt-múlt az idő, egyre jobban megismertük egymást Péterrel, néha még be is hívtam hozzánk egy kávéra. Aztán egyik nap mondta, hogy látja, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok, és szívesen vigyázna a lurkókra napközben. Úgyis laptopról dolgozik, neki ez semmiség, de én így tudnék rendes állást vállalni. Elgondolkodtam: végül is kedveltem őt, a gyerekekkel is jól kijött, miért ne? Így az ez utáni hetekben folyamatosan munkát kerestem. Közben Péter vigyázott a gyerekekre, nagyon jól csinálta. Én pedig interjúkra, munkaügyi központba jártam. De semmi siker. Vagy kevés volt a tapasztalatom, vagy nem rám gondoltak, vagy meg se indokolták. Kezdtem kétségbe esni.

Péterrel időközben a barátságból szerelem lett. A gyerekek is kezdtek apjukként tekinteni rá. Legalább emiatt nem kellett aggódnom. Egyik este épp nálunk vacsorázott, és támadt egy ötlete. Volt egy haverja, aki tudott volna nekem munkát szerezni, csak éppen Romániában, egy cipőgyárban. Időszakos munkáról volt szó, csak pár hónap. De egy évre elegendő pénzért. Elsőre nem tudtam mit mondani, de másnapra átgondoltam, és jó ötletnek tűnt. A gyerekek miatt nem kellett aggódnom, volt aki vigyázzon rájuk. Péter közben felhozta, hogy szívesen lenne hivatalos gyámja is a gyerekeknek, hiszen így sokkal könnyebb lesz intéznie a dolgokat a távollétemben, és amúgy is szerettük egymást. Örültem neki. Új munka, új család, kezdett rendbe jönni az életem!

A gyámügyintézés viszonylag könnyen ment. Eljött hozzánk két gyámügyes, hogy ellenőrizze a körülményeket. Minden rendben volt, bár egy felújítás ráfért volna a házra szerintük. Később Péterrel be kellett mennünk egy meghallgatásra, ahol sok dolgom nem is volt, leginkább ő beszélt helyettem. Minden simán ment, a gyerekeknek lett apjuk, én pedig már másnap indulhattam az új munkahelyemre!

Amikor Brassóban leszálltam a buszról, már várt két férfi. Magyarok voltak, elmondták, hogy ők visznek el a cipőgyárhoz, ahol majd a főnök eligazít. Beszálltunk egy autóba, és kb. fél óra múlva egy lepukkant, külvárosi részen voltunk. De gyárat nem láttam sehol. Kiszálltunk, és a férfiak az egyik épülethez kísértek, és mondták, hogy menjek be, a főnök már vár. Miközben nyitottam be az ajtón, arra gondoltam, hogy biztosan nem itt van a gyár, itt csak eligazítanak. Soha nem tévedtem ekkorát.

Nem volt gyár. Nem volt munka. Pontosabban volt, de nem az, amire számítottam. A főnök egy strici volt. Lefogtak, elvették a telefonomat, minden pénzemet, és az irataimat is. Aztán kiállítottak az út szélére. Először fel sem fogtam, mi történik. Csak ott álltam órákon keresztül. Amikor megjött az első kocsis, akkor jöttem rá: kurvának használnak. De nem tehettem semmit.

Ez a része a városnak erről szólt. Ide már nem jön ki a rendőr se. Kamionosok, mindenféle undorító alakok élték ki rajtam a legocsmányabb vágyaikat. Ami pénzt kaptam, egyből elvették tőlem. Egy koszos raktárszobában volt a hálózsákom, és ennyi. Az első napokban egyszer a főnök a kezembe nyomta a telefonját. Péter volt a vonal másik végén. Segítséget kértem tőle. Kiabáltam vele, hogy fogja fel, mi történt velem. De ő végig nyugodt hangon beszélt. Ekkor jöttem rá: tudta, hogy mi fog történni velem. Elmondta, hogy milyen jól érzik magukat négyesben a gyerekekkel. És ha azt szeretném, hogy ez így is maradjon, akkor ne ugráljak, hanem dolgozzak szépen. Akkor senkinek nem esik bántódása.

Hónapok teltek el a hívás óta. A kuncsaftjaimat az sem érdekli, ha sírok. Péterről és a gyerekeimről azóta sem hallottam. Minden nap ugyanúgy telik. Teljesen feladtam a reményt, hiszen ha bármit megpróbálok, bántják a gyerekeimet. Mi lesz így velük? Hogyan tudok innen elszabadulni? Van bárki, aki segíthetne rajtam?

 

Vissza