Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a nehagyd.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
+36-80-20-55-20
Kiszolgáltatottság naplók

Egy családos anyuka története

A gyermekeim jelentették az életemben az egyetlen boldogságot. Értük éltem. Minden nap hálát adtam az égnek, hogy három egészséges gyerekkel áldott meg a sors. Persze ez nehézségekkel is járt. Nem is kevéssel.

Mióta elváltam az apjuktól, az egész háztartás és a gyereknevelés rám maradt. Anyám persze segített, ahol tudott, de még így is egy rohanás volt az élet.

Állandó, fix munkaidős állást nem tudtam vállalni. Hiszen akkor ki hozná el a kisebbiket a bölcsődéből? Ki vásárolna be hétvégére? Ki kísérné ki a nagyobbik lányomat a buszmegállóhoz? Egyszerűen nem ment. Emiatt abból a kis pénzből is egyre nehezebben jöttünk ki, amit az alkalmi munkákért kaptam. A gyerekeknek új ruha kellett, és éhen sem akartunk halni. A közelgő iskolakezdésről nem is beszélve. Az áramot sokszor épp hogy nem kapcsolták le. Arra meg gondolni se mertem, hogy esetleg magamra is költsek.

Egyik délután épp hazafelé tartottam, pont szálltam le a buszról. Egyik kezemben három szatyor, másik kezemben a kisfiam keze, nyakamban táska. Egy korombeli pasi lépett oda mosolyogva. Megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Elsőre nem is tudtam mit mondani, teljesen meglepett. Megbíztam benne, normális embernek tűnt, én pedig láthatóan nem voltam a helyzet magaslatán. Elvette a három szatyrot. Végig arra gondoltam, mi lesz, ha elfut velük, de nem futott. Séta közben beszélgetni kezdtünk. Péternek hívták, elmondása szerint nemrég költözött a faluba. Van egy vállalkozása, amit innen irányít, közben meg szeret új emberekkel megismerkedni. Szimpatikus volt.

Amikor hazaértünk elköszönt, megsimogatta a kisfiamat, és elindult visszafelé. Ezt követően szinte minden nap találkoztunk a buszmegállóban. Nagyon előzékeny volt, mindig segített cipelni a csomagokat, ha pedig épp nem volt nálam semmi, akkor elkísért hazáig, közben pedig beszélgettünk. Ha volt olyan nap, hogy nem láttuk, a gyerekek mindig kérdezték: „Anya, hol van Péter bácsi?”

Telt-múlt az idő, egyre jobban megismertük egymást Péterrel, néha még be is hívtam hozzánk egy kávéra. Aztán egyik nap mondta, hogy látja, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok, és szívesen vigyázna a lurkókra napközben. Úgyis laptopról dolgozik, neki ez semmiség, de én így tudnék rendes állást vállalni. Elgondolkodtam: végül is kedveltem őt, a gyerekekkel is jól kijött, miért ne? Így az ezutáni hetekben folyamatosan munkát kerestem. Közben Péter vigyázott a gyerekekre, nagyon jól csinálta, a gyerekek is szerették. Én pedig interjúkra, munkaügyi központba jártam. De semmi siker. Vagy kevés volt a tapasztalatom, vagy nem rám gondoltak, vagy meg se indokolták. Kezdtem kétségbe esni.

Péterrel időközben a barátságból szerelem lett. A gyerekek is kezdtek apjukként tekinteni rá. Legalább emiatt nem kellett aggódnom. Egyik este épp nálunk vacsorázott, és támadt egy ötlete. Volt egy haverja, aki tudna nekem munkát szerezni, csak éppen Svájcban, egy cipőgyárban. Időszakos munkáról volt szó, csak pár hónap. De egy évre elegendő pénzért. Elsőre nem tudtam mit mondani, de másnapra átgondoltam, és jó ötletnek tűnt. A gyerekek miatt nem kellett aggódnom, volt, aki vigyázzon rájuk. Péter közben felhozta, hogy szívesen lenne hivatalos gyámja is a gyerekeknek, hiszen így sokkal könnyebb lesz intéznie a dolgokat a távollétemben, és amúgy is szerettük egymást. Örültem neki. Új munka, új család, kezdett rendbe jönni az életem!

A gyámügyintézés viszonylag könnyen ment. Eljött hozzánk két gyámügyes, hogy ellenőrizze a körülményeket. Minden rendben volt, bár egy felújítás ráfért volna a házra szerintük. Később Péterrel be kellett mennünk egy meghallgatásra, ahol sok dolgom nem is volt, leginkább ő beszélt helyettem. Minden simán ment, a gyerekeknek lett apjuk, én pedig már másnap indulhattam az új munkahelyemre! Nehéz volt otthon hagyni a gyerekeket, de tudtam, hogy jó kezekben vannak.

Amikor Zürichben leszálltam a buszról, már várt két férfi. Magyarok voltak, elmondták, hogy ők visznek el a cipőgyárhoz, ahol majd a főnök eligazít. Beszálltunk egy autóba, és kb. fél óra múlva egy lepukkant, külvárosi részen voltunk. De gyárat nem láttam sehol. Kiszálltunk, és a férfiak az egyik épülethez kísértek, és mondták, hogy menjek be, a főnök már vár. Miközben nyitottam be az ajtón, arra gondoltam, hogy biztosan nem itt van a gyár, itt csak eligazítanak. Soha nem tévedtem ekkorát.

Nem volt gyár. Nem volt munka. Pontosabban volt, de nem az, amire számítottam. A főnök egy strici volt. Lefogtak, elvették a telefonomat, minden pénzemet, és az irataimat is. Aztán kiállítottak az út szélére. Kétségbe estem, nem tudtam mit tehetnék.

Ez a része a városnak erről szólt. Ide már nem jön ki a rendőr se. Kamionosok, mindenféle undorító alakok élték ki rajtam a legocsmányabb vágyaikat. Ami pénzt kaptam, egyből elvették tőlem. Egy koszos raktárszobában volt a hálózsákom, és ennyi. Az első napokban egyszer a főnök a kezembe nyomta a telefonját. Péter volt a vonal másik végén. Segítséget kértem tőle. Kiabáltam vele, hogy fogja fel, mi történt velem. De ő végig nyugodt hangon beszélt. Ekkor jöttem rá: tudta, hogy mi fog történni velem. Elmondta, hogy milyen jól érzik magukat négyesben a gyerekekkel. És ha azt szeretném, hogy ez így is maradjon, akkor ne ugráljak, hanem dolgozzak szépen. Akkor senkinek nem esik bántódása. Rettentően csalódott voltam, de nem tehettem semmit, a gyerekeim jelentik nekem a mindent, nem akarom, hogy bántódásuk essen.

Hónapok teltek el azóta, folyamatosan dolgozom, ugyanazt... A kuncsaftjaimat az sem érdekli, ha sírok. Péter néha felhív és akkor beszélhetek a  gyerekeimmel, de erre általában csak akkor van lehetőség, ha már látják rajtam, hogy kezdem feladni. Minden nap ugyanúgy telik. Teljesen feladtam a reményt, hiszen ha bármit megpróbálok, bántják a gyerekeimet. Mi lesz így velük? Hogyan tudok innen elszabadulni? Van bárki, aki segíthetne rajtam?

 

Vissza