Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a nehagyd.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
+36-80-20-55-20
Kiszolgáltatottság naplók

Segítőből kényszerkoldultató

Ami azt illeti, sosem volt valami egyszerű az életem. Azt hittem, hogy a szerelem és a házasság majd mindent helyrehoz. Erre egy olyan emberhez mentem férjhez, aki jobban szeretett ütni, mintsem levegőt venni. Egyfolytában vert. Mindenféle ok nélkül.

Az irodát ott kellett hagynom a rendszeresen megjelenő foltjaim miatt, amikre egy idő után már nem tudtam kifogást találni. Emlékszem, egyszer eltelt két nap pofon nélkül. Az volt a legijesztőbb. Nem tudtam, mi következhet ezután. Bár, sejthettem volna. Pénz és élelem nélkül rakott ki az utcára. Egyszerűen megunt és kidobott, mint valami tárgyat, aminek se szíve, se lelke. De eldöntöttem, hogy sokkal jobb lesz nélküle az életem, és akkor is talpra állok, ha törik, ha szakad! Elvállaltam mindenféle munkát: sokszor sepregettem az utcán, szemetet szedtem vagy, ha jobb idők jártak, akkor takarítottam. Egészen addig, amíg egyszer szemétszedés közben el nem ütött egy kocsi. Nyolcvannal száguldozott az utcában, és pont annak az oszlopnak kellett nekiütköznie, ami mellett én is dolgoztam. Sajnos nem úsztam meg könnyű sérüléssel: mindkét lábamat amputálták. Ez volt az a pont, amit senkinek se kívánok. Nem találtam értelmet a napjaimban. Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem a kórházi ágyban. Gyűlöltem ott lenni, még úgyis, hogy volt mindennap mit ennem és fedél a fejem felett. Aztán az orvosok közöltek egy újabb hírt: az egyre gyorsabban romló szemem nem a sok könyvolvasás eredménye. Meg fogok vakulni. Erre nem voltam felkészülve, úgy gondoltam, hogy ezt már nem bírom tovább, megpróbáltam végezni magammal. Úgy voltam vele, hogy ennél már nem lehet rosszabb. Egy vajazó kést találtam magam mellett az asztalon. Épp sikerült a csuklómba mélyeszteni, mikor berontott egy ápolónő. Ki gondolta volna, hogy be vagyunk kamerázva. Lassan teltek a napok. Mivel már nagyon homályosan láttam, sokszor csukva tartottam a szemem. Egyrészről így nem vettem tudomást arról, hogy közeleg a vakság, másrészről mindenki azt hitte, hogy alszom. Így békén hagytak. A többi beteget sűrűn látogatták a családtagok. Főleg azt az férfit, aki mellettem feküdt. Nem igazán tudom, mivel kerülhetett be, annyira azért nem érdekelt. Meg volt a saját bajom. Mindig egy mélyhangú nő jött hozzá. Az övét hamar felismertem a szobában. Többször előfordult, hogy hozzám is odalépett. Hozott nassolnivalót és arról érdeklődött, hogy vagyok. Jól esett, hogy valaki velem is törődik. Elmeséltem neki mindent. Az egész életemet. Pár nappal később ismét odalépett hozzám, valami furcsa izgatottságot éreztem a hangján. Azt mondta, hogy talált nekem egy orvost Németországban, aki vissza tudja fordítani a látásom romlását. Nem hittem a fülemnek. Elmesélte, hogy az ő kint élő nagynénjét is kezelte hasonló tünetekkel, és ma él és virul. Tudtam, hogy ez minden reményem.

Következő héten már az utcán tolt a nő. Mondta, hogy aludhatok nála, amíg nem találkozom az orvossal, hiszen tudta, hogy ilyen állapotban nem tudnék egyedül gondoskodni magamról. Nagyon izgatott voltam. Még aznap odaadtam minden iratomat, amit visszakaptam a kórházból, hogy elintézze nekem a kiutazást és az orvosi papírokat. Egy nappal az időpont előtt ki is utaztunk, ahol másnap reggel végül kiderült, hogy nem tud fogadni az orvos, csak jövő héten. . Úgy gondoltam, hogy ennyi belefér, csak addig ne vakuljak meg

teljesen. A nő addig is szépen a gondomat viselte: adott enni, inni és egy ágyat, ahol aludhattam. Másnap elvitt levegőzni. Nem szerettem, ha tolnak, de vele jó volt beszélgetni, ezért nem zavart különösebben. Lementünk a metró aluljáróba. Elég sokan voltak, így azt mondta a nő, hogy picit félreállunk. Félre is tolt, éreztem a kezemmel a falat. Aztán egyszer csak a kezembe nyomott egy kartonlapot. Nem értettem és nem is láttam, hogy mi történik. Azt mondta, hogy nem lehetek ingyenélő, és hogy most szépen keressem meg, az utazás költségét, valamint amit nála elettem és elittam. Teljesen megrökönyödtem. Elkezdtem kiabálni vele. Egyszer csak annyit súgott a fülembe: Addig nem viszlek el orvoshoz, amíg nem fizeted meg az adósságodat! Két nap múlva bukkant fel. Elvette az összes pénzt, amit odadobtak elém. Azt mondta, hogy ebből még egy kiflit se tudna venni. Mutassam meg az embereknek a lábamat, hogy megsajnáljanak, amiért nyomorék vagyok.

Így teltek a napok. Vagy a hetek. Nem éreztem az idő múlását. Csak azt éreztem, hogy éhes és szomjas vagyok. Sokszor fáztam, és sokszor a saját vizeletemben ültem, mert egyedül még a mosdóba se tudtam elmenni. Megint úgy éreztem, hogy legjobb lenne holtan. Igyekeztem a járókelőktől segítséget kérni, de szerintem meg sem hallottak és különben sem beszéltem a nyelvüket A nő egyszer rajtakapott, ahogy próbálok segítséget kérni. Azt mondta, hogyha nem fogadok szót, akkor elvisz egy kietlen helyre, ahol senki nem talál meg. Egyszerűen csak otthagy meghalni.

Azóta is az aluljáróban ülök. Nem hiszem, hogy van értelme így élni. Vajon lenne aki segítene?

 

Vissza