Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a nehagyd.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
+36-80-20-55-20
Kiszolgáltatottság naplók

Kizsákmányolás pszichiátriai váróteremben

A családom minden tagjának volt valami baja. Anyám például depressziós volt. Apám is, ő piával oldotta a feszültséget. Unokatesóm öngyilkos lett. Nem bírta a kudarcokat. Én amúgy szerencsére rendben voltam. A suli is jól ment, voltak barátaim.

Aztán olyan 18 éves korom körül elkezdődött valami. Voltak olyan időszakok, hogy reggel az ágyból se bírtam kikelni. Nem érdekelt semmi. Létezni sem akartam. Anyám letudta annyival, hogy kamaszodom. Meg az érettségi miatti izgalom. De nekem szörnyű volt.

Ijesztő volt az is, hogy hónapokkal később megmagyarázhatatlan jókedvem lett. De nem úgy, mint másoknak. Folyamatosan pörögtem. Igazi érzelmi hullámvasút volt az életem. Fogalmam nem volt, hogy mi történik velem. Később kiderült, hogy bipoláris vagyok. Mániás depressziós. Számíthattam volna rá…

Szerencsére ez egy olyan betegség, ami megfelelő kezeléssel kordában tartható. Így hát elkezdtem az életemet: dolgoztam, kapcsolataim lettek. Közben persze folyamatosan jártam kezelésekre, szedtem a gyógyszereket. Minden egész jól ment apám haláláig. Piás volt, durván bánt velünk, de nagyon megviselt a halála. Inni kezdtem, és teljesen szétestem, abbahagytam a gyógyszert is. Újra jöttek a tünetek: egyszer fent, egyszer lent. Még súlyosabban, mint azelőtt. A barátnőmet, a munkahelyemet elvesztettem. Hónapokig voltam padlón. Aztán az egyik, az egyetlen barátom megunta ezt, és meggyőzött, hogy orvosi segítség kell. Másnap mentem a pszichiátriára. Beláttam, hogy igaza van. Ez így nem mehetett tovább.

Hosszú kihagyás után újra a rendelőben ültem. Tele volt a fejem gondolatokkal, hogy miként is fogom rendbe hozni az életemet. Sokáig vártam. Egyszer csak a szemem sarkából megláttam egy sorstársat. Egy középkorú férfit, aki a széksor másik végén ült. Ketten voltunk csak a váróban.

El akartam indulni hazafelé.. Viszont amikor elhaladtam mellette, megszólított. Kérdezősködni kezdett, hogy miért vagyok itt, és mióta járok kezelésekre. Beszélgettünk. Meséltem, hogy nincs munkám, és darabokban van az életem. Valahogy megnyugtatott a beszéde és ráadásul tudott egy jó lehetőséget. A szomszédjának van egy cége, amely ideiglenes munkákhoz közvetít külföldre embereket. Egyből rábólintottam. Gondoltam, végre itt a megoldás!

3 hónapnyi könnyen végezhető munka egy hajón, korrekt fizetés, amiből itthon talpra tudok állni. És még a repülőjegyet is fizeti. Úgysem fog ártani egy kis levegőváltozás. A tengert meg amúgy is szeretem.

Két nappal később leszállt a repülő, megérkeztem Hollandiába. Hamar megtaláltam a hajót. Kicsit rozzant és rozsdás volt. A kapitány, egy lepukkant külsejű, idősebb fazon mutogatva üdvözölt. Aztán megmutatta a fekhelyemet. A gépház mellett, a hajó alsó részében. Koszos és zajos volt. De nem izgatott. Jó fejnek tűnt a legénység is.

Másnap kihajóztunk. Viszont a könnyű munka ígérete nem jött be. Nagyon sokat és nagyon keményen kellett dolgoznom. A hangulatváltozások viszont egyre erősebbek lettek. Megint úrrá lett rajtam a depresszió. Tudtam, hogy itt nem tehetem meg, hogy egész nap fekszem, és a plafont bámulom. De egyszerűen képtelen voltam dolgozni.

Mikor elkezdődött a munka, én lettem az, akit állandóan ugráltattak. Gúnyolódtak rajtam, erőszakkal, fenyegetéssel kényszerítettek a munkára. És így még pokolibb volt. Leginkább levert voltam. Folyamatosan sötét gondolatok kavarogtak a fejemben. Semmihez nem volt kedvem. Folyamatosan pánikrohamaim voltak. De dolgoznom kellett. Egyre többet és többet.

Hónapok teltek el így. A megbeszélt 3 hónap munkaidő rég lejárt. Pénzt soha, egy fillért nem kaptam. Amikor nagy ritkán kikötöttünk, a többiek bezártak a kabinomba. Esélyem nem volt kijutni a partra. Vízbe nem merek ugrani. A depresszióm mellett a mindennapos megaláztatások, bántalmazások, és a reménytelenség tudata teljesen tönkre vágott. Fogalmam sincs, hogy tudnék innen szabadulni. Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy a vízbe vetem magam. Vajon tudna rajtam valaki segíteni?

 

 

Vissza