Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a nehagyd.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
+36-80-20-55-20
Kiszolgáltatottság naplók

Szerelemből kényszerházasság

Az a helyzet, hogy egyedül maradtam. A férjem még nincs egy éve, hogy lelépett. Tudjátok, csak a szokásos sztori, ami mostanában olyan divatos. Lecserélt egy fiatalabbra, egy szebbre. Szerencsére a gyerekek hozzám kerültek. Így élünk hármasban egy lakásban, amit még anyámék vettek nekünk.

Csakhogy egy idő után, hiába voltak ott a kicsik, szörnyen magányos lettem. Tudtam, hogy 36 évesen fel is út, le is út, de lépnem kell. Elhatároztam, hogy regisztrálok egy netes társkeresőre. Csak röhögtem magamon. Ezt én se gondoltam komolyan. Hiszen annyi szörnyűséget hallani a hírekben: megölte-feldarabolta az első randin. És a többi.

Az első hónapban csupa gázabbnál gázabb alak írt rám. Volt akikkel találkoztam is. Naná, hogy csak időpocsékolás volt. Ez így ment egy darabig, már épp készültem volna feladni, de akkor jött a képbe István. Nagyon szimpatikus volt. Kinyitotta nekem az ajtót. És virágot hozott. Amit még soha senki, még a volt férjem se. Igazi védelmező típusnak tűnt, egyszerűen tökéletesnek. Körülbelül 2 hónapig randizgattunk. Annyira boldog voltam, hogy megtaláltam az igazit. Ráadásul a gyerekek is imádták. Együtt sütöttek palacsintát. Együtt voltak a játszótéren. Szinte már túl szép volt, hogy igaz legyen.

Egyik nap felhozta, hogy akár össze is költözhetnénk. Meglepődtem. Kissé korainak tartottam még, hiszen még csak pár hónapja ismertem. De annyira idilli volt minden, hogy belementem. Nem akartam elveszíteni őt és ezt az érzést sem. Felajánlottam, hogy költözzön ő hozzánk, hiszen ez a saját lakásom, ő meg albérletben lakik, illetve a gyerekekkel olyan macerás lenne költözni. Látszólag nem zavarta a dolog, hogy hozzám kellett költöznie. A gyerekek is lelkesek voltak, alig várták, hogy végre velünk éljen. Még azon a héten beköltözött. Pont olyan volt vele az élet, ahogy elképzeltem. Ajándékokkal halmozott el. Majdnem mindig készült valami meglepetéssel. A gyerekekkel sokat játszott. Mesélt nekik. Szinte már apjukként néztek rá. Ez nagyon fontos volt nekem. Teljes volt az idill.

De sajnos ez csak pár hétig tartott. Aztán István valahogy megváltozott. Már nem volt olyan figyelmes, mint eleinte. Gyakrabban emelte fel a hangját. Követelőzött, parancsolgatott. Gondoltam az új munkahelye miatt feszültebb, így igyekeztem a kedvére tenni. Aztán eljött az a pont, ahol végleg összetört valami. Egyik este a gyerekek a szüleimnél voltak. Reméltem, hogy majd összebújunk és megnézünk egy jó filmet. De nem így történt. Mikor hazaért, szinte egyből elkezdett csókolgatni, és erőszakosan fogdosni. Mondtam, hogy így nem akarom. Kértem, hogy hagyjon, de nem érdekelte. Berángatott a szobába és az ágyra lökött. Próbáltam menekülni, de visszarántott. Aztán letepert, befogta a számat. Durván és erőszakosan. Zokogtam a fájdalomtól, de senki nem hallott. Közben fojtogatott, nevetgélt, és valami olyasmiket magyarázott, hogy „ne félj, jó ez neked”, meg „most már az enyém vagy”. Fogalmam sincs, meddig tartott az egész. Óráknak tűnt, sőt napoknak.. Aztán otthagyott. Meg sem mertem mozdulni, elaludni sem, csak zokogtam.

Aznap este nem aludt otthon. Másnap viszont úgy tett, mintha semmi se történt volna. Próbáltam megbeszélni vele, hogy mit tett. És hogy ez nekem nem volt jó. A számra tette a kezét. Azt mondta, egy szót se többet. Így utólag visszagondolva, ekkor kellett volna lépnem, de nem tettem, azt hittem, hogy csak szégyelli, amit tett és, hogy ez többször nem fog előfordulni. Aztán ez rendszeres lett. Ahogy a pofonok is. A gyerekek persze erről semmit se tudtak. Arra azért ügyelt az a szemétláda. Megfenyegetett, hogy a gyerekek is kapni fognak, ha eljár a szám valakinek. Aztán olyat mondott, amire álmomban sem gondoltam volna: feleségül vesz. Ez hülye? Ezek után? Lesápadtam, a pánik kerülgetett. Arra gondoltam, hogy én ezzel az emberrel soha nem akarok együtt élni. De akkor újra jött a gyerekekkel. Sakkban tartott. Nagyon féltettem őket, nem volt más választásom: hozzámentem.

Eljött a nagy nap... Csak ketten voltunk a házasságkötő teremben. Senki más nem tudott az esküvőről. Szörnyű volt. Végig zokogtam. Alig bírtam kimondani az igent. Az anyakönyvvezető sem foglalkozott velem. Ezt mintha mondta is volna neki István. Senki se foglalkozott velem.

Ez fél éve történt. A lakás azóta már az ő nevén van. A nevemre hitelt vett fel, amit ki tudja mikre költött. Most már tudom: ez volt a terve az elejétől fogva. Mindenemet elvenni. Sikerült neki. A gyerekek előtt színészkedem. Azt mondogatom, minden rendben van. Csak így tudom őket megóvni tőle. Pedig se lakásom, se pénzem. Ha segítséget kérnék, akkor a gyerekeknek lenne rosszabb. Nem tudom kihez fordulhatnék. Hogy mászhatok ki ebből a gödörből?

Vissza