Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a nehagyd.hu honlap működésének biztosítása, látogatóinak magasabb szintű kiszolgálása, látogatottsági statisztikák készítése, illetve marketing tevékenységünk támogatása érdekében cookie-kat alkalmazunk. Az Elfogadom gomb megnyomásával Ön hozzájárulását adja a cookie-k, alábbi linken elérhető tájékoztatóban foglaltak szerinti, kezeléséhez. Kérjük, vegye figyelembe, hogy amennyiben nem fogadja el, úgy a weboldal egyes funkciói nem lesznek használhatók.
Bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
+36-80-20-55-20
Kiszolgáltatottság naplók

Kizsákmányolás csicskáztatás útján

Közel tíz éve éltem egyedül. Volt egy apró lakásom, terasszal, amit még a férjemmel vettünk közösen. Megszoktam, hogy nem látogatott senki; se gyerekek, se unokák. Unokabátyám családja is külföldön élt. Így természetes volt nekik, hogy csak akkor látogattak meg, ha piros hó esik.

De azért mindig elütöttem valahogy az időt. Sokat olvastam, bár csak azokat a könyveket szerettem lapozgatni, amiket már egyszer olvastam. Közelinek éreztem magam hozzájuk, olyan mintha régi jó ismerősök lettünk volna. Megszakadt a szívem, amikor télen velük kellett tüzelnem; arra gondoltam, hogy már ők sincsenek velem. Sokat jártam le az Újpesti piacra is, közel volt és, egy kis szerencsével, a leértékelt zöldségekre is futotta.

 

Múltkor is lementem, és milyen jól tettem! Az egyik kofa nekem adott négy szatyornyi krumplit. Valószínűleg megsajnált, biztos sokat látott már lent tébolyogni. Nagyon boldog voltam, hiszen az akár két hétre is elegendő elemózsia. Arra viszont nem gondoltam, hogy hogyan fogom hazáig cipelni. Nem hagyhattam ott, szépen lassan indultam el velük. Nem kellett egy perc és begörcsölt a derekam, ki is esett egy szatyor a kezemből. Elgurultak a krumplik, és én még csak kiegyenesedni sem tudtam. Akkor lépett oda egy magas fiatalember, aki egyesével összeszedte a krumplikat és bedobálta őket újra az üres szatyorba. Nem győztem hálálkodni, de ő csak annyit mondott: "Ez természetes." Jól estek a kedves szavai, és nagyon illedelmes fiúnak tűnt. Felajánlotta a segítségét a cipekedésben, és nem kellett sokat gondolkoznom rajta. Máshogy nem bírtam hazavinni, így elfogadtam. Mind a négy szatyrot ő vitte, nem hagyta, hogy egyet is én magam fogjak. Végig beszélgettünk, amíg hazaértünk: elmesélte, hogy vidéki fiú, nemrég költözött fel, hogy beindítsa a saját vállalkozását.

 

Felajánlotta, hogy máskor is segít a csomagokkal, csak szóljak neki. Megadta a telefonszámát is. Nagyon hálás voltam neki. Jól esett valakivel beszélgetni, örültem a társaságának. Következő alkalommal hívtam is, és egy percen belül a lakásnál termett. Beismertem neki, hogy ugyan nincs sok pénzem, a lakást is nehezen tudom fenntartani, de valami ennivalót muszáj venni, mert elfogyott a múltkori krumpli. Nem ítélt el. Láttam rajta, hogy azon töpreng hogyan tudna segíteni. A piacon sétáltunk már pár perce, amikor megemlítette, hogy tudna néhány alkalmi munkát a számomra, például takarítást, ami kisegíthetne szűkös anyagi helyzetemben. Jól jött a pénz, így azonnal elfogadtam az ajánlatot. Még sokáig beszélgettünk arról, hogy milyen sok helyen lehetne takarítani, kiderült, hogy nem is kellene messzire mennem. Már a szomszéd lakás kitakarításából is csurranna cseppenne valami. Szerencsére találtam olcsón almát, így abból vettünk egy keveset. Nem volt nehéz, de ragaszkodott hozzá, hogy hazahozza nekem. Jó érzéssel aludtam el. Tudtam, hogy van, aki segít, ha baj van, és még lehet pénzben is jobban ki fogok jönni idén. Másnap el is mentem takarítani. És következő héten is, két lakást takarítottam ki. Megdicsért a fiatalember, azt mondta, hogy fantasztikus munkát végzek. Azt is mondta a fiatalember, hogy amint odaadom az irataimat, már tudja is küldeni a pénzt. Muszáj volt minél hamarabb megkapnom a fizetést, nem élhetek mindig krumplin és almán.

 

Jöttek újabb munkák, sajnos egyre több időt kellett utaznom, de ennyit megért nekem. Nem voltam egyedül és még pénzt is kerestem. Sőt, a fiatalember annyira megbízott bennem, hogy a saját lakását is én takaríthattam. Jó érzés volt, hogy valakinek szüksége volt rám. Következő alkalommal oda is adtam minden iratomat. Stabil állásnak tűnt, és amíg a derekam bírja, nem járhatok rosszul. Néhány hét elteltével furcsállottam, hogy még mindig nem beszéltünk a pénzről. A fiatalember azt mondta, hogy még intézik a papírjaimat, de amint meglesznek vele, személyesen adja át a fizetséget. Aztán így teltek a hetek. Lassan nem is mozdultam ki a házából, mert túl sok időt vett volna el az ingázás. De megengedte, hogy a kisszobában lakjak. Kaptam enni, inni, fürödhettem és aludhattam. Nagyon jó dolgom volt. Közel három hónap telt el. Ideadta a fizetésemet. Csodálkoztam kicsit, hogy miért olyan kevés, mire megszólalt: “Tudom, hogy nem túl sok, de képzelje: ennél sokkal többet kereshet, ha külföldre megy!” Nevettem. Én külföldön? Ugyan, örülök, ha a piacra eltalálok. Ez az otthonom. Ráadásul semmilyen nyelvet nem beszélek. A fiatalember azt mondta, hogy aludjak rá egyet, mert ő személyesen kezeskedne arról, hogy a legjobb helyem legyen kint. Egész éjszaka forgolódtam. Tudtam, hogy ilyen lehetőségem nem lesz még egy. De féltem is, hiszen soha nem léptem még át a határt. Végülis, mikor, ha nem most. Bele akarok vágni!

 

Kora reggel hívtam a hírrel a fiatalembert. Örült a döntésemnek és még egyszer biztosított arról, hogy semmi probléma nem lesz kint, hisz ő is jön velem. Teljesen megnyugodtam. Ha ő ott lesz, akkor nagy baj tényleg nem lehet. Hétfőn már utazunk is, azt mondta, sürgősen szükségük van egy jó munkaerőre. Rám. Hipp-hopp kint találtam magam. Kellemes volt a repülőút és a fiatalember szinte el sem mozdult mellőlem. Biztonságban éreztem magam. Már alig vártam, hogy itt végre rám találjon a boldogság. Aztán a taxiból kiszállva egy gyárakkal teli telepen találtam magam. Biztos itt kell majd takarítani. Rosszul gondoltam. Azt mondta, hogy magánál tartja a papírjaimat, amíg nem kötjük meg az új szerződést. Csak kupakokat kell csavarnom, ahhoz pedig én is értek. Nem örültem a hírnek, de azért bíztam benne, hogy minél hamarabb sikerül a papírokat elintézni. Így telt el két hét. Senki nem beszélt magyarul a gyárban. Az étel ugyan ehető volt, de alig adtak belőle. Aludni ott aludtunk, ahol dolgoztunk, kifeküdt lepedőn, szétrepedt matracokon. A fiatalember is egyre ritkábban látogatott. Aztán amikor egyszer csak feltűnt, megkérdeztem tőle, mikor kerülhetek el innen.

 

Talán nem kellett volna ezt kérdeznem. Fél percig nem szólalt meg. Láttam, hogy kidülled a szeme és, hogy ökölbe van szorítva a keze. Azt mondta, hogy mennyire hálátlan vagyok. Ő munkát ad nekem, és én mégsem vagyok elégedett. Azt mondta, hogy soha többet nem fog felém nézni, ha még egyszer ellene szólalok fel. Azt is mondta, hogy nem jól játszom ezt a játékot. Én dolgozom és majd ő tudja, mi kell nekem. Itt ő az, aki segít nekem. A fizetésemből is alig tudja a kiutazásom díját fedezni, így örüljek, hogy még élek. Tudtam, mi történik. Abban a percben tudtam, mi folyik körülettem. A csicskája lettem. A rabszolgája. Az irataim is nála voltak. Pénzt nem kaptam.

A férjem meghalt. A rokonaim messze élnek. Nem volt, aki segítsen, csak ő. Most már bánom, hogy beengedtem az életembe. De ki tudna segíteni?

Vissza